Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Mondák , regék a Balatonról

"Nemzeti identitás-tudatunk alapjai a mondák, amelyek szájról szájra továbbadva jutottak el hozzánk, hogy a legemberibb kérdésre adjanak választ:

honnan jöttünk, milyen tapasztalatok formálták népünket nemzetté." 

                                  Dr. Szigeti Jenő egyetemi tanár

 

 

 

A Balaton keletkezése

monda  

 Valamikor réges-régen élt Bakony erdejében egy hatalmas sárkány,

akinek huszonnégy feje volt.

 Mind a huszonnégy fejéből lángcsóvák csaptak ki, ha nem kapta meg napi táplálékát: huszonnégy gyönyörű lányt.

    Egy napon aztán a környék legerősebb legényének, Balatonnak a mátkájára került sor:

    Nem, a mátkámat nem adom a szörnyetegnek, megvédem tőle az életem árán is!

    Eltelt egy nap, eltelt kettő, három, a lány csak nem érkezett, és ezért az egész vidék zengett a sárkány üvöltésétől, beleremegtek a Bakony összes fái is.

    A tizenharmadik napon aztán a förtelmes állat tüzet okádva kitört barlangjából, és a földet kaparta.

    Szempillantás alatt hatalmas meder keletkezett, melyből forrás tört fel.

Másnapra a hegyek aljában kis tavacska kéklett.

A megdühödött sárkány követelte Balaton mátkáját. A legény elbúcsúzott mátkájától, mind két kezébe szablyát fogott, csónakba ült és átevezett a sárkányhoz:

    Ha közelembe jössz, az életeddel fizetsz, Balaton!

    De a vitéz nem fordult vissza, és hamarosan ádáz küzdelem kezdődött.

    Hulltak a sárkányfejek, nagyot csobbant tőlük a víz, de a maradék fejek lángnyelvei mindig jobban égették az ifjú testét.

    Az utolsó levágott fejjel együtt Balaton is holtan zuhant a habokba.

    Az emberek egyik szeme nevetett, mert megszabadultak a zsarnoktól, a másik szemük sírt, mert elvesztették a hőst, és az ő tiszteletére elnevezték a tavat Balatonnak.

    A leány mátkája elvesztése miatt kedvese után ugrott.

    Most is a tó mélyén fekszenek csendesen, örök nyugalomban.

   


   

 

 

 

 A Balaton keletkezése

monda

 

Réges-régen, amikor még a magyarok nem voltak itt, vagy még annál is régebben, a Bakonyban két óriáscsalád lakott.

A családfők egyszer valamin összevesztek.

Az asszonyok próbálták őket szétválasztani, de amikor a férfiak a bunkót a kezükbe vették, úgy megijedtek, hogy gyermekeikkel kimenekültek a Bakony szélre.

A kicsik játszottak, az asszonyok pedig nézték, hogyan dögönyözik egymást férjuramék.

Addig-addig dulakodtak, hogy a vége az lett, egyetlen óriás sem maradt.

Az asszonyok ezen úgy elbúsultak, hogy három napon át vándoroltak, de nem bírták tovább sírás nélkül.

Elkezdtek fájdalmasan könnyezni. Könnycseppjeikből egy nagy tócsa keletkezett.

Száz év múlva arra járt egy messziről érkezett vándor.

Balaton nevű lova nagyon megszomjazott, és mikor a tó fölé hajolt, hogy igyon, beleesett és megfulladt.

A vándor nagyon elbúsult, és hogy lovának szomorú emlékét ne felejtse el, ezt a tavat elnevezte Balatonnak.

 

 

A Balaton születése

 

A legenda szerint a történelem előtti időkben valaha óriások lakták be a tájat, amit a Jóisten is örömében teremtett.

A Badacsony tágas fennsíkján élte mindennapjait Balaton, az utolsó óriás lányával, Haláppal.


Jó viszonyban voltak a hegy lábán elő emberekkel, Halápnak játszótársa is akadt közöttük.

A fiatal emberleány azonban gyorsan felcseperedett és végleg elhagyta óriás játszópajtását.

Halápot hamar elemésztette a bánat, amit az egyedüllét miatt érzett.


Miközben Balaton leánya síremlékét építette egy nagy kőre lelt.

Emlékezett rá, hogy valaha réges-régen ez a kő a sellők oltára volt.

Amint megemelte, elveszítette egyensúlyát, és a súlyos teher maga alá temette.

Az elmozdított kő alól víz tört föl, és csak folyt megállíthatatlanul.

Míg egy napon az emberek arra ébredtek, hogy a hegy lába előtt szelíden hullámzó tó ringatja lágyan a Nap sugarait.


A nagy vizet azóta is Balatonnak hívják.

 

 

 

 

Balatoni bőség legendája



Sok idővel ezelőtt Krisztus urunk és Szent Péter gyalog bejárták a földet, hogy megtapasztalják, hogyan élnek az emberek.

Jót is, rosszat is láttak eleget.

Vándorlásuk közben eljutottak a mi vidékünkre, s megpillantották a Balatont.

Éppen nyugovóra készülődött a nap, de utolsó sugaraival még megvilágította a szelíd dombok, lankák csipkéit, s néhány pillanatig arany hidat vert a víztükörre. Krisztus urunk gyönyörködve állt a kék tó partján, s Szent Péterhez fordulva így szólt:

Látod Péter ezt a gyönyörű vidéket? Napsütötte domboldalakon szőlő virul, a mezőn kalász érik, a tóban halak sokasága úszkál - itt biztosan boldogok az emberek.

Szent Péter igen fáradt és éhes is volt, nem nézte a tájat, inkább figyelte, mennyit kell még gyalogolniuk, hogy egy falut érhessenek, és végre jóllakhassanak.

 De az Úr nem sietett.

Leült a tó partjára, fáradt lábát a vízbe áztatta, s a kedvtelen Pétert is maga mellé ültette.


Amint így üldögélt, arra jött egy öreg halász. Vállán tarisznya meg egy kulacs lógott. Melléjük érve illendően köszönt: Adjon Isten jó estét!
Adjon Isten neked is! - válaszoltak a vándorok. Messze van e a falu? - kérdezte sietve Szent Péter.
Az bizony messze - felelte a halász -, de itt a kis kunyhóm, szívesen látlak benneteket éjszakára és megosztom veletek szerény vacsorámat, ha meg nem vetitek.

Az Úr szeretettel nézte az öreg napsütötte arcát és szelíden kérte: ADJ INNOM!

A halász restelkedve szabadkozott, hogy csak víz van a kulacsában, mert ő szegény ember és nem telik borra, de Krisztus urunk jóízűt ivott a friss vízből. Nyárson sült halat, hozzá barna kenyeret falatoztak, aztán nyugovóra tértek.

Reggel a halász különös fényre ébredt: az egyik vándor feje alatt a párna helyett fényes nap tündökölt, takaróként használt kopott köpenyén a hold és a csillagok ragyogtak. Azt hitte álmodik.

Reggel a vendégek útra keltek. Megköszönték a szállást, a Krisztus urunk megáldotta az öreg halászt jóságáért, hogy kulacsában a víz ezentúl borrá változzék, tarisznyájából sohase fogyjon ki a kenyér, s a Balatonból a sok hal.

Az áldás megfogant. A Balatonból azóta sem fogyott ki a hal, széles e vidéken azóta is vendégszerető emberek élnek, akik szíves szóval, zamatos borral kínálják a hozzájuk betérő szomjas utasokat, mert minden vándorban az Urat vélik fölismerni.

 

 



Bólátó, Bólátó ….. BALATON



Réges-régen még a magyarok bejövetele előtt szlávok éltek a Kárpátok koszorúzta medencében. Amerre a nap lenyugodott, hatalmas ingovány terült el, melyet az őslakók Bólátónak, mocsárnak hívtak.

Kemény, rideg telek jártak abban az időben, s a mocsár vizének felületén vastag jégpáncél keletkezett.

Örültek is ennek az itt lakók, mert ha a túlparton volt dolguk, nem kellett megkerülniük a nagy kiterjedésű mocsarat.

Akár lovas szekérrel is keresztül hajthattak a Bólátó jegén.

Apáról fiúra szálltak az érdekesebbnél érdekesebb legendák, melyek mind a Bólátóhoz fűződnek.

 Közülük is legmeghatóbb az esküvői menet legendája.

Egy, a felső parton lakó ifjú az alsó partról hozott magának feleséget.

Atyámfiai, ne fárasszuk a lovakat a mocsár körül – javasolta valaki a násznépből.

Hajtsunk keresztül a Bólátó jegén!

Hajtsunk keresztül! – s vígan nekiindult a kocsisereg.

De ekkora súlyt már nem bírt el a jég, és a tó közepén , ahol legmélyebb a víz, hatalmas ropogással beszakadt alattuk, a fénylő páncél, és ők a tó fenekére zuhantak.

A honfoglaló magyarok fülébe is eljutott ez a szép, érzelmes történet a mocsárba fulladt esküvői menetről.

Órákat álltak az emberek a víz partján és ismételgették a furcsa, idegen hangzású szót:

Bólátó, Bólátó … és a magyarok ajkán megszületett a máig használt szívet melengető név: BALATON.

 

 

   

 

 

 

Balaton és Lelle

 

 

Őseink idejében az emberek békében és szeretetben éltek.

Segítettek egymásnak a munkában, az élelemszerzésben, így a nehéz napokat könnyebben elviselték.

Ebben az időben nem volt különbség ember és ember között.

Valamikor réges-régen élt egy juhász, akit Balatonnak hívtak.

Nem volt gazdag, de szegény sem. Becsületes emberként ismerték a környéken. Szerette családját és barátait.

Az emberek szívesen keresték társaságát, mivel okos, fürge és éles eszű férfi volt.

Balaton juhtenyésztéssel foglalkozott, emellett egyedül nevelte Lelle nevű leányát.

A leány édesanyja még születésekor meghalt.

Talán ezért is szerette őket mindenki, kivéve egy gonosz teremtést, aki féltékeny volt Lelle szépségére, jóságára.

Ez a fehérnép megátkozta Balatont és leányát. Az átkot a környéken lakó jósok próbálták elűzni: de sajnos nem sikerült.

A juhász nap mint nap elvitte nyáját egy mederszerű legelőre, amely a nagy esőzéskor megtelt vízzel.

Így történt ez egy csodálatos napsütéses napon is, amikor Lelle is úgy döntött, hogy elkíséri édesapját a legelőre, hisz előző nap minden munkáját elvégezte.

Ezen a napon az ég istenei nagyon mérgesek voltak, így a Földre hatalmas villámokat szórtak. A juhászt és leányát a vihar a legelőn érte.

Sajnos nem tudtak máshová menekülni, mint egy fa alá, és éppen annak a fának a tövébe, amelybe nagy fényességgel belecsapott a villám.

A fa alatt állók abban a pillanatban szörnyethaltak.A szomszédok, barátok, ismerősök végső tisztességgel elbúcsúztatták őket, és emlékükre elnevezték a tragédia helyét Balatonlellének.

A féltékeny gonosz teremtést boszorkánynak nyilvánították, és máglyán elégették. 

 

 

 

 BALATONI KECSKEKÖRMÖK

 



Tihany partjait réges-régen ezüstföveny borította.

Az erdõk tisztásain selyemfû nõtt. Nem lakott még ekkor ember a félszigeten. Csak egy vénséges banya tanyázott a tihanyi hegy barlangjában. A banyának világraszóló szép kecskenyája volt.

Minden áldott este lehajtotta õket a partra.

 Büszkén kiáltotta a Balatonnak: – Nincs szebb az én kecskéimnél! Tudod-e?
A tréfáskedvû tihanyi visszhang ilyenkor mindig ráfelelte: – Nincs szebb az én kecskéimnél! Tudod-e?

Egy szép napon kedves pásztorlány hajtotta arra kecskéit. Nem látott még a Balaton ilyen szép kecskéket soha.

Nem is csoda, hiszen a Hold udvarában nevelkedtek!

Aranylott földig érõ szõrmebundájuk. Aranyból volt a szarvacskájuk. A körmük meg vakító fehér.

A banyát mérgében elöntötte az epe.

Eszébe jutott a tihanyi visszhang felelete. Hát mégiscsak van szebb az õ nyájánál!

Elhatározta, hogy az arany nyájat megkaparintja magának.

Egyszer a pásztorlányka a parton ülve dalra tanította a madarakat. Nyája messze elkóborolt.

A banya befogta ökreit, s mély barázdát húzott a lány köré, hogy a nyáj ne tudja átugrani.

Ekkor rettentõ vihar kerekedett. Zúgva, bömbölve törtek át a hullámok a parton. Próbált a lány menekülni erre is, amarra is. De a hullámok egy-kettõre elborították.

Még utoljára annyit tudott kiáltani: – Gyertek, gyertek, édes kecskék! – s azzal elmerült. Alighogy meghallották a kecskék a kiáltást, szedték a lábukat. Csattogott fehérmárvány körmük az ezüstös fövenyen. Hívta, csalogatta õket a banya, de nem hallgattak rá. Rohantak egyenest a hullámokba, magukkal sodorva a jajveszékelõ banyát is

. A pásztorlányból tündér lett, és még sokáig ott tanyázott a tihanyi ligetek tisztásain. Az aranyszõrû kecskék szépséges körmei, ha a víz a partra veti, fehéren csillognak a telihold fényében.

A tihanyi gyerekek még ma is találnak arrafelé kecskekörmöket.

 

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.